2017. április 10., hétfő

Processione della Beata Vergine Addolorata - a pszichedelikus vallási élmény







Tegnap 5 kilónyi cuccal a hátamon, fényképezőgépemmel a nyakamban pont beleütköztem a tömegbe és a menet kezdetébe…. Először 2 fotóssal egy helyen álltam és próbáltam ellesni a fogásokat, ismerkedtem a helyzettel, a tömeggel…



A kapucínus templomtól indult a menet, középen a fekete Madonna, előtte bal és jobb oldalon 2 sorban a fekete csuhába öltözött férfiak hosszan kígyózva, míg a Madonnát arcukat fekete ruhával cipelő ijesztő benyomást keltő alakok, akik váltották egymást…..állítólag délután 5 órakor kezdődtek az események, és éjfél után értek véget. 


A Madonnát jobbról balról őrök őrzik végig….és a cipelés könnyítése érdekében hullámzó mozgással viszik. A Madonnát egy kupola követi, amit cölöpökön 10 férfi szintén hullámzó mozgással visz előre és cölöpöt a földhöz kopogtatva jelzik a megállást.


 Dél-olasz stílusban a fekete „testvérek” közben nincsenek átszellemülve, beszélgetnek ismerőseikkel, akikkel talán rég nem találkozott….főleg a fiatalabbak. Míg az idősebbek csendesebben, komolyabban sétáltak….

 
 10 óra körül, mikor már éhes voltam és álmos, fájt a hátam ott akartam hagyni a menetet….de egyszerűen vitt a tömeg, néha azon vettem észre magam, hogy nem tudom hol vagyok és mit csinálok, de mennem kell….követni a Madonnát végig….nem tudtam levenni róla a szemem és a zenekar, mely a Madonnának és a tömegnek játszott, a zene üteme adott erőt a lábaimnak és a tömeg sodrása nem engedte, hogy minden következő sarkon elhagyjam a menetet. 


 Pszichedelikus élmény volt. És nagyon emberi. Az olaszok valahogyan mindennapi dologként élik meg a vallásukat és tisztelik azt. Egynek éreztem magam a sok idegen között, de nem idegenként meneteltem. Nem szóltam senkihez, mégis éreztem az együvé tartozást. Egyedül voltam, mégsem magányos. Miközben a keskeny utcákon néha lépésben, néha a tömeg mögött surranva követtem a Madonnát, keresztet vető emberek hullámai között találtam magam. Úgy éreztem, mintha kicsit nekem is szólna, mintha kicsit kapnék a Madonnának szóló áldásukból, tiszteletükből, pedig egyáltalán nem nekem szólt. 



Habár vagy 500 képet előttem, nem tudtam kivonni magam a pátosz alól, és éhesen, hátamon nehezet cipelve is képes voltam átérezni azt, amiről legendákat hallottam csak eddig és ahogyan elképzeltem, ugyanolyan volt átélni; az olaszok mérhetetlen vallásosságát, amit közösségi élményként élnek meg.


 A cél előtt, éjfél után már nagyon fáztam, úgy döntöttem, az utca másik felén megvárom a Madonnát, elbúcsúzom Tőle és hazamegyek. 


Előtte a fekete csuhások által állt út közepe felé próbáltam bemenni és fotót készíteni, de egy idősebb alak odajött és azt mondta, nem mehetek be az útra. Tudomásul vettem, hogy ez a Madonna szent útja és senki sem mehet elé, csak utána. 


Péntektől tehát megkezdődött a Szent Hét, a Húsvét és azelőtti események hete.

Buona Settimana Santa per tutti!

2017. március 6., hétfő

Prima Carnevale in Italia


Februar utolso napjan végre sikerült átélnem életem első olasz karneválját, Corato-ban. Bár inkább „dolgoztam, de nagyon élveztem is.

3 óra folyamatos menetelés alatt kb 500 fotót készítettem, amiből kb. 250 lett jó.
Francescoval és zenész barátaival mentünk Ruvo-ból busszal, ami azonnal jól kezdődött, mert a buszsofőr csak azért mert külföldi vagyok, elengedte a buszjegy árát Legalábbis France ezt mondta.


Hatalmas felvonulás volt, vagy 10 hajó/autó (flow) vonult végig, Francescoék 7.ként, voltak cowboyok, virágok, mexióiak, afrikaiak, spanyolok, mindenféle megnevezhetetlen szerzetek.


Amerre néztem, történt valami. Az utca 2 szélén a bámészkodó tömeg, jelmezbe öltözött gyerekek, aki néha rád dobtak 1 marok konfettit, ami hazaérve is csak hullott belőlem.


 Francesco sebes kézzel játszott a dobokon és véresre püfölte a dobot. Adtam neki ragtapaszt. Roberta az egyetlen lány a percussion csapatban, de nagyon jól nyomta. Az egyik srác meg havannai rumot vett elő a táskájából, azt ittuk erősítőként Fizikailag iszonyúan fáradtan, de lelkileg feltöltődve, boldogan, elvarázsolva és kissé becsiccsenve értem haza. Hatalmas élmény volt, sosem fogom elfelejteni.





„Ho conosciuto persone senza maschera ma col carnevale dentro. Rare. Sono stato fortunato. „
„Olyan emberekkel találkoztam ma, akik maszkot nem viseltek, belül viszont karnevált éltek át. Ritka. Szerencsés vagyok.”


Ezzel az idézettel osztotta meg Francesco a közös képünket, és hajszálpontosan megfogalmazta azt, amit éreztem.




2017. március 3., péntek

La Dolce Vita - Benvenuti al Sud - A kaland elkezdodott

Pont ma 1 hónapja érkeztem meg Bari Palese reptérre, majd vonattal Terlizzire, végül Luigival Molfettára.

Most jutottam el odáig, hogy a dolgok kezdenek összeállni a fejemben és leírjam a benyomásokat.
A delírium kb. 1 hétig tartott, amikor mindenre és mindenkire úgy néztem, úgy éreztem magam, mintha álomvilágban lennék. Már Budapesten figyeltem az olasz embereket, hallgattam, ahogy beszélnek; a mennyországban éreztem magam fenn a felhők felett, amikor egyszer csak felbukkant Bari partja. A csomagok cipelésétől utána 2 napig szörnyű izomlázam volt, de boldog voltam.
 A lakás csodálatos volt, sokkal rosszabbra számítottam: központban, 4. emelet, hatalmas erkély, saját szoba, molfetta-zöld zsalus ablakok. Viszont az utcák keskenyek és ugyanolyanok… hogy fogok én itt tájékozódni?

Első este azonnak szembesültem azzal, hogy 13 órától 17 óráig szieszta alatt semmi normális kaját nem lehet enni, csak édességet és nekem nem volt már kajám…..délután 4-5ig az InCo irodában voltam, majd elindultam kajavadászatra…de mindenhol azt a választ kaptam: pizza csak 19 óra után. Aznap este annyira éhes voltam, hogy észre sem vettem, hogy a Lungomare-n vagyok és meg sem néztem, csak éhesen forogtak a szemeim
Végső kétségbeesésemben egy kis tengerparti Style Café nevű kis kávézóban kaptam nem a legjobb, de ehető pizzát, amit csakis az én kívánságomra készített el Francesco. Grazie
Lassan rájöttem melyik a legdrágább és legolcsóbb bolt: Interspar/Despar nem túl olcsó, itt a kis boltok, helyi zöldségesek a legkedvezőbb árúak és legjobb minőségűek. MD outlet pedig viszonylag olcsó szupermarket.
Az első héten a legrosszabb az 5 nap magány volt ebben a hatalmas lakásban. Jó volt, hogy már 2. nap a többi önkéntessel elmehettem Biseglie-be, az olivagyárat megnézni és kóstolni, csodálatos kis hely. Aztán vasárnap egy iskolai koncertre, megemlékezésre mentem Luigiékkal, az is fantasztikus volt, látványos és elgondolkodtató. Mázlimra a koncertet január végén tartották volna, de a hó miatt zárva volt minden iskola és elhalasztották. Hát így nézhettem énis meg. 

Persze jöttek az ügyintézések, kisebb buktatók: sim kártya, internet, olasz bankszámla, bankkártya, posta…..de sikeresen mindet túléltem. A magányt is. Végre megjött Olena és volt kihez szólni reggelente és esténként. Persze aztán az ember lakva ismeri meg a másikat: rájöttem Olenával elég más személyiségek vagyunk, de elviseljük egymást és tudunk együtt élni
A helyiekkel gyorsan össze kell barátkozni és megpróbálni olaszul beszélni velük, ami szintén nem könnyű : legyen 1-2 saját zöldségesed, legjobb, ha egy házban laktok (Mr. Miraschi) és tudják a helyi kisboltosok, hogy ki vagy, itt élsz és csak poco beszélsz italiano. Az olaszok nagyon szemérmesek az angol tudásukat illetően, pedig mindenki beszél pár szót, mégis a saját nyelvükön szeretnek beszélni, de hallatni a hangjukat nagyon szeretik.
A munkahely: CLAD Terlizzin. Első találkozásra azonnal közös hullámhosszon rezegtem mindenkivel. Nicolaval a főnökömmel azonnal voltak közös témáink (csak teát iszunk, spiritualitás stb.) és tetszett hogy mindenki nagyon segítőkész, beszél angolul és közvetlenek, lazák. Sergio (32) a tréner egy nagy gyerek, egy bohóc, imádják a fogyatékos fiatalok. Analiaval (35) állandóan húzzák egymást: ő komolyabb, szigorúbb és Sergio szerelmi háromszöggel viccelődött már az első alkalommal. 

Onofrio, Micheale and Paulo az irodában dolgoznak. Angelica (26) pedig a gyerekkel, tinikkel foglalkozik, valamint ő tanítja nekünk az olaszt.
A zeneiskola: BEMBÉ Ruvo di Puglia. Na ez az a hely, ahol el tudom engedni magam teljesen. Tommaso (41) az igazgató egy igazi művészlélek egy polihisztor és zenetanár, Nicola szerint egy őrült olasz, akiben görög és mindenféle vér csörgedez. A gyerekek, fiatalok, fantasztikusan okosak és kedvesek, udvariasak. Kedvencem és „mentorom” Francesco (16) aki belül valójában 25 eves módjára gondolkodik, s jövőre Írországba megy 4 hónapra és nagyon jól tud angolul. Nagyon sokat segít, közvetlen és közel áll hozzám. Amikor Gholam Najafi, afganisztáni-olasz író könyvbemutatóján fotóztam, meghívtak egy pizzavacsorára Ruvo fontos emberivel karöltve, akik mind kedvesen és melegen fogadtak, majd kissé becsiccsentve és a kocsiban a szivarfüsttől szédelegve hazaszálítottak Első olyan estém volt, amikor igazán jól éreztem magam és kicsit kiengedtem a gőzt. 

Az eltévedések: voltak bővel az elmúlt majdnem 1 hónapban: megkeresni az InCo irodát, Teatro del Carro, Terlizzi szószerint körbejárása stb….

A templomok fontossága, vallás és tüzijáték: a templomok mind korszerűsítve vannak, a vallási ünnepek a legfontosabbak és reggel 8kor van tüzijáték, ágyúdörgés.

Február elején van bajorországi Szent Konrád egy hetes ünnepe, aki Molfetta védőszentjeként igen nagy felhajtást élvez. Az utcák kék-fehérbe borulnak és minden este mise vagy ünnepség van, görög tűz, szent menet. A karneváli szezon idején nincs felvonulás Molfettán, de szent ünnepek idején igenis van. Az embereknek nagyon fontos a vallás, ami engem is áthatott. 

Már több hete szemezek egy Madonna szoborral a közeli antikváriusnál, minden reggel megnézem a kirakatba, megvan-e még és tudom, hogy enyém lesz. Az sem lehet véletlen, hogy 7.77 euró az ára.
A ház, amiben lakunk, az emeletünkön a folyosón a Szent pár és Jézuska vigyáz ránk dombormű képében, a 2. emeleten pedig az egyik apostol imádkozik apró gyertya fényében. 

2015. november 7., szombat

Nem akarok felnőni...nem akarok felejteni

Vajon miért olyan népszerű világszerte A kis herceg vagy a Pán Péter története?


Mert felnőtteknek szól, a bennünk élő gyermekről, melyet elvesztünk, de szeretnénk visszahozni...vagy melyet még nem vesztettünk el, de örökre szeretnénk megőrizni.

Én az utóbbi vagyok.

Néha ijesztő ez a felnőttkor. Amikor felnőtté válik az ember, kezdi elfelejteni mindazt, ami előtte oly fontos volt a számára. Apróságok, mégis számunkra fontosak és nem nyugszunk, amíg meg nem valósulnak. Aztán hirtelen már nem lesznek olyan fontosak. De vajon miért?



"Csak a gyermekek lapítják orrukat az ablaküveghez.. Csak a gyermekek tudják mit keresnek."
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Tegnap megnéztem a nyolc év alatt elkészült A kis herceg új animációs filmet. 
Nos, elvarázsolt. Szándékosan elvárás nélkül ültem be a moziba és pozitívan csalódtam benne. Bevallom, meg is hatódtam. Egy gyerekek számára is feldolgozható és érthető filmet készítettek, de a rajzok, a zene és az időtálló mondanivalók együttese egy csodát hozott létre.

A kis herceg szól az emberségről, a barátságról, a szeretetről, a bizalomról és hogy milyenek is akarunk lenni.

"Tettei, nem pedig szavai szerint kellett volna megítélnem. Illatot és fényt hozott az életembe. Nem lett volna szabad elmenekülnöm. Meg kellett volna sejtenem gyengédségét szegényes ravaszkodásai mögött. Annyi ellentmondás van a virágokban is. De túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy szeretni tudjam." (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)


Rájöttem, felnőni sohasem késő és nem kell siettetni. Nagyobb baj, ha elfelejtünk gyereknek lenni.

"A felnőttek szeretik a számokat. Ha egy új barátotokról meséltek nekik, sohasem kérdezősködnek a lényegről. Sohasem kérdik: “Milyen csengése van a hangjának? Mi a kedvenc játéka? Gyűjt-e lepkéket?” Azt kérdik: “Milyen idős? Hány testvére van? Hány kiló? Mennyit keres az édesapja?”
És ha mindezt tudják, azt hiszik, hogy ismerik…Ilyenek a felnőttek. Nem szabad rájuk haragudni."

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)









2015. szeptember 30., szerda

Készenállok?





Fura dolog ezt kimondani. Leírni meg pláne.

Ha lecsupaszítom magam, mindenféle anyagi és karrier körülményektől, mélyen magamba nézve....készenállok. Lehet csak magam miatt, lehet kell hozzá egy olyan párkapcsolat, vagy mindkettő.

Érdekes dolog ez a felnőtté válás...
Mindjárt betöltöm a 30-at, de nem ezért. Egyszerűen érzem. Tudom. Kortól függetlenül. Talán épp itt volt már az ideje. Talán még várhatott volna....Hisz annyi őrültség elkövetése után még annyi van a bakancslistán...tetoválás...bunjee jumping...spontán házibulit tartani, amikor a szülők elmennek itthonról...egyéjszakás kalandba bonyolódni valakivel, akinek még a nevét sem tudom...melltartót dobálni egy rockkoncerten...csukott szemmel rábökni a térképre, majd elutazni...De már a felére sem vágyom. De miért nem?! Hová lett az a lázadó, örökmozgó, soha nem nyugvó, "mindig máshol akarok lenni, ahol vagyok" lélek?

Felnőttem?

Felnőttem mert hirtelen azt veszem észre magamon, hogy már nem izgat a bulizás. Fizikailag se. Lelkileg se. Az ereszd el a hajam-igyuk le magunkat party már nem kapcsol ki, nem nyugtat meg.

Felnőttem, mert a hűtőben már külön rekesz van a kajáimnak, amit én magamnak vásárolok és másból már nem is eszek. Ja és magamnak főzök.

Felnőttem, mert már saját fészket tervezgetek, kettesben, szülők, testvérek nélkül. Saját kert, saját kutya, saját macska.

Felnőttem, mert nem esem kétségbe, ha kirúgnak a munkahelyemről. Minden egyes tapasztalattal jobban körvonalazódik, mi akarok lenni. Tudom, mit akarok és hogy meg fogom találni azt a helyet, ahol az én utamon haladhatok.

Felnőttem, mert minden helyzetre van gondolatban egy B tervem.

Felnőttem, mert már nem a pasik külseje vonz  és lejárt a bulizós, éretlen Mókamikik ideje - bár még mindig elcsábulsz egy finom parfüm vagy jó fenék láttán , de egy férfi érett viselkedése, gondoskodása vonz és az a fontos, hogy fel tudj nézni rá.

Felnőttem, mert már egy párkapcsolatban nem az a fontos, mit kapok ajándékba, hanem hogy közös céljaink legyenek, gondolatban a jövőt tervezzük - és ez nem fura és nem féltek tőle - s egy vita után is tudom biztosan, ki fogunk békülni, csak mindkettőnknek szar napja volt.


Furcsa, mert sosem voltam az a nő, aki kislányként az esküvőjét tervezgette gondolatban....még most sem, viszont mindig is tudtam, szeretnék gyerekeket.
A gyerekek a legfantasztikusabb lények az életben.
A legőszintébbek - a mi tükörképeink.
A legrácsodálkozóbbak - hisznek a csodában.
A legbölcsebb tanítók - ösztönös tudással rendelkeznek
A legtisztábbak - sajnos rajtunk múlik, mennyire szennyeződik az ártatlanságuk
A legbátrabbak - számukra nincs lehetetlen
Isten legnaivabb teremtményei - félig angyalok, félig emberek.

Felnőttként gyakran elveszítjük gyermeki énünket és teljes nyugalommal vesszük tudomásul, hogy ez így történt. Pedig a felnőttkor nem egyenlő a szürkeséggel, a komolysággal, a fegyelemmel és a mindennapi küzdéssel. A szerelmesek játékosságában, a kreativitásban, a felszabadító táncban ott van a gyermeki énünk, amit őrizni kell és táplálni, mint a parazsat, amit majd saját gyerekeink lobbantanak lángra igazán. Remélem.

2015. május 11., hétfő

Megálmod(oz)ott szerelem

/Most a rám egyáltalán nem jellemző, számomra már túl romantikus, szinte csöpögő kis fejtegetés következik/

Érdekes dolgok ezek az álmok...
Amikor ébren vagyok, a gondolataim nagy részét az teszi ki, hogy elképzelem álmaim állását; mit csinálok, a munkahelyet, a kollégákat, hogy reggel napsütésben bicajjal megyek dolgozni, munka után beülünk valahova a kollégákkal vagy intézem a dolgaim, bevásárolok, kutyát sétáltatok...stb stb.
Vagy Olaszországról álmodozom, hogy ott ülök Rómában egy kis kávézó teraszán a napsütésben és cappucinót kortyolgatok...Toszkána lankáit fotózom...Veronában Júlia erkélyéről bámulok lefelé és szerteszét...Milánóban a spagettire szórom a sajtot és vörösbort iszok mellé...Közben hallgatom a fantasztikus olasz "ciao..arrivederci...bon giorno" dallamait és gyakorlom az olasz "non ce far niente" - édes semmittevés művészetét.
Mégis ha alszom, nem ezekről álmodom..

Egy férfi, egy érzés apró részletei jelennek meg minden alkalommal és rakom össze magamban, mint a kirakós darabkáit...Egy kar, egy hajfürt, egy gitárhúr, egy barna szempár, de még nincs arca... mellesleg remélem nem Antonio Banderas jelent meg álmomban:)

Ébren pedig - hosszú idő óta most először - álmodoztam arról, hogy úgy hiányzik, mint egy falat kenyér az a pillantás, az a néma összenézés, amikor mindketten tudjuk.
Ő is tudja, én is tudom, ugyanazt érezzük és nincs már miről beszélni. Csak ez hiányzik.
Ha ez lenne, úgy sejtem minden a helyére kerülne: a puzzle darabkái az álmomban, a darabkák is bennem és onnantól már az álmaimnak se lenne megállás.


2015. május 3., vasárnap

Mama míg él, süt...míg süt, él

- Anyák Napjára- 


Mostanában a "terézanyus" időszakomat élem: se munkám, se pasim.
Olyan ember vagyok, aki nem szeret panaszkodni, kimutatni, ha fáj és csak akkor mesél magáról, ha kérdezik. Az utóbbi három hónapban voltak számomra lelkileg nagyon nehéz, pillanatok, napok, hetek...de ha máshonnan nézzük, ezek a nehézségek egyszer talán elvezetnek ahhoz az álmodott állapothoz, ami nem jöhetne el soha, ha tovább süppedek a csillogásnak álcázott gödörbe, ha hagyom, hogy beleragadjak a mókuskerékbe, ami sehova sem vezet...és ha a magánéletben is hagyom, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat kövessem el. Ezekre rá kellett jönnöm és lépni; bár az élet lépett is helyettem, jó csúnyán, de innen a legszebb felkelni, nem?
Most már igyekszem úgy látni, hogy a pohár nem félig üres, hanem félig tele, és vannak önfeledt, boldog, "újramegtaláltam önmagam" pillanatok is; egyre több és egyre gyakrabban.

Néha még kitör bennem a vulkán, néha elszakad a cérna és eltörik a mécses, mert hirtelen elegem lesz mindenből. Néha abból, hogy a körülöttem lévők, akik élik a "boldog" munkás hétköznapjaikat, dolgoznak, van munkájuk, amit vagy szeretnek vagy nem....vagy élnek a "boldog" párkapcsolatukban, és vagy szeretik a párjukat vagy nem...mindenesetre a felszínen úgy tűnik, igazán boldogok, sose teszik fel nekem azt az egyszerű kérdést: "hogy vagy?"

Van az a mondás, hogy mindenkinek meg van a saját baja; nos igen, nem is várom el senkitől, oldják meg a problémám, hiszen csak én tudom ezt megtenni. Csak egy egyszerű kérdést szeretnék, de manapság valahogy ez kiment a divatból... A divat manapság az, ha menő cuccokban jársz, feltűnően viselkedsz és jól fizető állásod van, vagy jó nőd/pasid... De rájöttem, ez csak a felszín; néha ezek a menő emberek sokkal boldogtalanabbak, mint akár én, egy állástalan, "pasitlan" akárki, aki habár átmenetileg lóg a levegőben és elveszett, tele van tervekkel, álmokkal és még mindig van hite.
A legnagyobb bajom az idő; csak várok és várok. Talán nem kellene várni és ugrani, sodródni az árral és majd jön az a nagy dolog, amit annyira várok. De az is lehet, érdemes még kicsit kitartani, mert itt van a küszöbön az áhított dolog, amit érzek.

Szóval várom, hogy elkezdődjön az ÉLETEM...
Kevesebbet törődünk egymással, mert KEVÉS AZ IDŐNK, és nem a JELENben élünk, nem élvezzük a pillanatot, ami megadatik nekünk, hanem a JÖVŐnek élünk. Ennyire egyszerű lenne a megoldás? A JELENben élni és élni minden adódó lehetőséggel? És nem VÁRNI?

Aztán látom a nagymamám, aki szintén vár...de egészen másra. Tulajdonképpen leélte életének a javát és vár az elmúlásra. Erről beszél nekem. Elsírja bánatát, hogy mennyi helyen fáj; elmondja milyen rossz néha így a várakozás...ahogyan nekem is, bár egészen máshogy. Mesél a régi boldogságról...mindarról, ami nálam még előttem áll. És Ő megkérdezi, hogy vagyok, hogy áll az életem, mi van kilátásban.

Irigyelve nézem őt hihetetlen ereje miatt; mennyire erős, hogy már ügyetlen fájós kezével nyújtja a tésztát a sodrófával, nehézkesen kiszaggatja, sütőbe teszi, készíti a pogácsát, sürög-forog, piskótát süt, krémet kever, büszkeszószt csinál - csak nekem - és rájövök:

Ő erős. Én nem. Én is olyan erős akarok lenni, mint ő. Én leszek is. Miatta. Magam miatt.
És amikor süt, főz - nem magára, hanem RÁNK - ő akkor él. Akkor létezik. Akkor kicsit elfelejti az elmúlást.
Kicsit elfelejti, hogy ő már megsütötte életének javát. De amíg éli az életének ezt a maradékát, ő süt.

Hagyjátok hát sütni a nagymamáitokat, amíg lehet. És tanuljatok Tőlük.
Ne csak a sütést, főzést, hanem a kitartást, a szívósságot, a törődést; erőt meríteni abból, amikor másoknak adhattok és nem csak kaptok. Hogy ha törődsz valakivel, cserébe talán - de csak talán - kapsz egy kis szeretetet, de nem ezért csinálod, hanem az adás öröméért. Meg akarom tanulni.
Törődjetek Velük, mert egy kis beszélgetésért, egy kis törődésért rengeteg szeretetet, hálát adnak, amíg csak lehet, amíg ÉLNEK.