Anno 8. rész (2012-05-29)
Tanárnőmmel, Szöllősy Edinával beszélgettem Malajziában eltöltött közel egy évéről.
Szöllősy Edina, a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Angol
Szakcsoportjának adjunktusa, tavaly egyedüli magyarként vett részt a
malajziai Oktatási Minisztérium nemzetközi programjában, mely az angol
nyelv tanításának hatékonyságát kívánta megcélozni. 2011 februárjától 9
hónapon keresztül angoltanárokat tanított, hogyan oktassák a nyelvet
játékosan, életszerűbben, hatékonyabban a megszokott, hagyományos
módszerekkel szemben.
A program végén ő lett a négy közül az egyik, aki a 120 résztvevő trénerből megkapta a „Legjobb mentor” kitüntetést.
Gősi Gabriella: Miért döntött úgy, hogy megpályázza ezt a lehetőséget?
Szöllősy Edina: Nagyon régóta szerettem volna magam
tanárként kipróbálni külföldön. Persze az évek során volt lehetőségem az
Erasmus tanári mobilitás program keretein belül egy kis bepillantást
kapnom más országok (pl. Lengyelország, Norvégia, Ausztria) oktatási
rendszerébe és iskolai hétköznapjaiba, és korábban a Szeged – Toledo
testvérvárosi kapcsolatnak köszönhetően többször jártam Toledoban (Ohio
állam,
USA) tanulmányúton, de ezek pár hetes programok voltak csupán. 2007-ben Mexikóban elvégeztem egy intenzív
TEFL
tanfolyamot, melynek végén kaptam egy oklevelet, mellyel bárhol a
világban lehet angol nyelvet tanítani. Ott, és későbbi magánjellegű
utazásaim során realizáltam, hogy rengeteg lehetőség van a világban, sok
olyan barátra tettem szert, akik – akár családostul – úgy döntöttek,
hogy elmennek olyan helyre angolt tanítani, ahova szeretnének eljutni,
vagy ahol jobb kereseti lehetőségek várják őket. Kihívás, munka,
kalandvágy együtt motiváltak.
G.G.: Malajziában milyen az angol nyelv oktatásának helyzete?
Milyen nehézségekkel és pozitívumokkal szembesült?
Sz.E.: Malajziában három nagy népcsoport él: a
malájok, a kínaiak és az indiaiak. Ők történelmükben, kultúrájukban,
vallásukban eléggé eltérőek, így a nyelvtudás és nyelvtanulás, -tanítás
is más, mind a diákok, mind a tanárok attitűdjében. A mentorok feladata
az volt, hogy a nekik kijelölt öt iskolában (3 állami maláj, 1 kínai és
1 tamil) dolgozó angol tanárok nyelvi és módszertani tudását,
kompetenciáit személyre szabottan fejlesszék, egyéni és csoportos
tréningeken, és délelőttönként a gyerekekkel együtt. Ez a gyakorlatban
azt jelentette, hogy tartottam több mint, 100 ún. bemutatóórát, amikor
az általam mentorált tanár megfigyelt, aztán óramegbeszélés, később
közösen tanítottunk hónapokon keresztül és végül elengedtem a tanár
kezét, aki az első év végére sokkal magabiztosabb lett mind nyelvileg,
mind módszertanilag. A kihívást az jelentette, hogy a 25 tanár
gyakorlatilag 25 különféle nyelvtudással, végzettségi háttérrel és
kultúrával bírt, más elképzelésekkel és igényekkel, és ezekre kellet
nekem szakmailag és emberileg hitelesen reagálnom és útmutatást adnom,
bizalmat kialakítanom. Voltak könnyebb és nehezebb esetek, de bátran
állíthatom, hogy az év során rengeteg kis csodát éltünk meg együtt a
tanárokkal és a gyerekekkel, míg végül decemberben barátokként váltunk
el.
G.G.: Tanárként milyen tapasztalatokkal gazdagodott?
Sz.E.: Úgy érzem, hogy az egy év alatt sokkal
nyugodtabb és magabiztosabb tanár lettem . A mentori munkám során az
oktatókkal való óramegbeszélés 80%-ban improvizatív volt, azaz azonnal
kellett reagálnom, alternatívákat mutatni, rávezetni s konstruktív
kritikát adni. A 22 év tanítási tapasztalat, ami majdnem kizárólag a
főiskola falain belül történt, elég szakmai hátteret adott nekem ehhez a
mentori munkához. Próbáltam tanulni minden általam mentorálttól,
egyenrangú kollégaként tekintettem és bátorítottam őket arra, hogy
mondják el véleményüket, ötleteiket, próbáljunk ki alternatívákat,
elemezzünk, értékeljünk. Ázsiában a hallgatók inkább „megmondó”
emberként tekintenek a tanárra, elfogadják s megtanulják, amit mondanak
nekik. Én a dialógusban hiszek, nem az egyirányú kommunikációban.
A másik nagy tapasztalat az volt, hogy rájöttem, rengeteget számít az
ember hétköznapjaiban, a munkához való hozzáállásában és
teljesítményében a munkahelyi légkör és a kollégák támogatása,
elismerése és szeretete. Persze, nem kedvelhet mindenki mindenkit, de
nem a rosszkedv és panaszkodás, demotiváció és irigység voltak a
meghatározó érzések, hanem az optimizmus és a segítés. Ehhez el kell
menni, hogy az ember össze tudjon hasonlítani dolgokat. Sokszor azt
gondoljuk, hogy minden úgy jó, ahogy van, amíg nem csöppenünk bele egy
másba, akár jobba vagy rosszabba, hogy tudjunk viszonyítani és javítani a
saját helyzetünkön.
G.G.: Milyenek a maláj emberek? Milyen különlegességek találhatók a kultúrájukban?
Sz.E.: Malajzia nagyon sok szempontból különleges
ország, köszönhetik ezt a földrajzuknak, gazdag kulturális örökségüknek;
multikulti a köbön, kajamenyország, megabiodiverzitás. Az időjárás néha
brutális tud lenni, de hát ez Ázsia, trópus, pára van rendesen és esős
évszak is. A távolságok kicsik: viszonylag közel van egymáshoz
Singapore, Borneo, Indonézia, Taiföld, Hong Kong, Vietnám.
A maláj emberek nagyon segítőkészek és érdeklődőek, sokat kérdeztek
Magyarországról, Európáról. Páran Budapest és Puskás nevét emlegették.
Kevés tanárral találkoztam, aki járt volna a világ e részén, viszont sok
kínai üzletemberrel, akik rendszeresen utaznak Nagy-Britanniába,
Németországba, Ausztriába és néha keletebbre is. Nem lehet
általánosítani, ha a maláj emberekről kell jellemzést adni, mivel a
kínaiak, indiaiak és a muszlim malájok eléggé különbözőek, de mosolygós,
optimista, vendégszerető emberek mind.
G.G.: Mi volt a legnegatívabb és legpozitívabb élménye magánemberként a kinntartózkodás során?
Sz.E.: Az elején nehezen viseltem, amikor
megbámultak, de ha rájuk mosolyogtam, akkor legtöbbször
visszamosolyogtak és elkezdtünk beszélgetni. A legpozitívabb élmény,
hogy szinte mindenki tud angolul, persze mondhatjuk, hogy volt brit
gyarmatként könnyű. Nagyon pozitív volt az is, hogy a fizetés és az
élet egészséges arányban van, lévén gazdag országról van szó. Nem
tetszett azonban az, hogy bizonyos népcsoportok nem igazán törődnek a
természeti értékeikkel, a lakóhelyük tisztaságával, az erdőégetéssel.
Rengeteg műanyagot használnak és dobnak el, bár sok környezettudatos
kezdeményezést is láttam, azonban ezek egyelőre még csak a kínai
lakosságnak fontosak.
G.G.: Mit mondana azoknak a tanároknak, akiknek szeretnének
részt venni hasonló programokban, de nem mernek nekivágni? Mire érdemes
felkészülni?
Sz.E.: Ez attól függ, hogy hová és milyen hosszú
időre megy az ember. Aki nagyon finnyás ételekre és szagokra, és
megszokta a légkondit, annak Ázsia tartogathat meglepetéseket, de nem
igazán találkoztam még olyan emberrel, aki már járt arrafelé, és ne
akart volna újra visszatérni. A szakmai részére pedig azt mondanám, hogy
hiába tudjuk eléggé pontosan, hogy mi is lesz a dolgunk, miről is szól a
munka, teljesen nem lehet rá felkészülni, lesznek kihívások, váratlan
helyzetek, nehéz feladatok, amikkel meg kell birkózni. De minél többször
kell kilépünk a komfortzónánkból ahhoz, hogy új ismereteket és
tapasztalatokat szerezzünk, melyek által fejlődünk, annál jobb emberek
és tanárok leszünk.
G.G.: A hallgatók oldaláról; mit tanácsolna azoknak a
fiataloknak, akik titkon szeretnének hasonló messzi, egzotikus tájakra
eljutni, s ott tanulni vagy dolgozni, de egyedül nem mernek megpályázni
egy projektet, vagy arra panaszkodnak, nincs elég lehetőség vagy anyagi
tőkéjük eljutni álmaik helyére?
Sz.E.: Mindenképpen csak biztatni tudnám a
hallgatókat arra, hogy ragadjanak meg bármilyen lehetőséget, akár
cserediákként, gyakornokként vagy önkéntes segítőként, gyerektáborban
konyhai alkalmazottként vagy felügyelőként. Majdnem mindegy, hogy
Lengyelországba, Ázsiába vagy Dániába jut el a jelentkező, a nemzetközi
programok nyelve angol, tehát attól nem kell félni, hogy nem angol
nyelvű országban nem lehet fejleszteni az angol nyelvi kommunikációt.
Nagyon is! Igazi szituációkban, igazi emberekkel és problémákkal. És az
angolon kívül még a helyi nyelvből is ragadni fog valamennyi. Számos
szervezet kínál különféle lehetőségeket hallgatók vagy végzett fiatalok
számára és a kiválasztás illetve kiutazás előtt alapos orientációra
kerül sor, ahol meggyőződnek arról, hogy a jelentkező alkalmas-e arra a
programra és tudja-e, hogy mire vállalkozik, mire számíthat. A mai
globalizált munkaerőpiacon sokkal fontosabb a megbízható nyelvtudás és
tapasztalat, a kulturális kompetencia, ki hogyan tud csapatban működni,
feladatokat leosztani, kreatívan problémákat megoldani, képességeit a
legjobban kihasználni és kamatoztatni egy projekt során. Ez egy hosszú
távú befektetés.
G.G.: Tanárként vagy magánemberként mi az a távoli úti cél,
ahova mindenképpen szeretne eljutni a jövőben? Vagy esetleg tervezi-e,
hogy visszatér a malájok közé?
Sz.E.: Mindenképpen szeretnék még tanárként vagy
trénerként külföldön dolgozni, más oktatási rendszereket, módszereket,
kultúrákat megismerni, új barátokra szert tenni. Nagyon jó dolog az,
hogy ebben a szakmában gyakorlatilag nincsen felső korhatár, Malajziában
voltak 65-70 éves kollégáim. Amíg valaki egészséges, energikus és képes
motiválni, addig mindegy, hogy milyen korosztályhoz tartozik. Dél-Kelet
Ázsia a szívem csücske, nagyon sok mentori munkát kínálnak Thaiföldön,
Vietnámban, Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában is. Malajziába is szívesen
visszamennék, titkos vágyam Borneóban önkéntesként dolgozni orángután
alapítványnál.
Képek Szöllősy Edina engedélyével