- Anyák Napjára-
Mostanában a "terézanyus" időszakomat élem: se munkám, se pasim.
Olyan ember vagyok, aki nem szeret panaszkodni, kimutatni, ha fáj és csak akkor mesél magáról, ha kérdezik. Az utóbbi három hónapban voltak számomra lelkileg nagyon nehéz, pillanatok, napok, hetek...de ha máshonnan nézzük, ezek a nehézségek egyszer talán elvezetnek ahhoz az álmodott állapothoz, ami nem jöhetne el soha, ha tovább süppedek a csillogásnak álcázott gödörbe, ha hagyom, hogy beleragadjak a mókuskerékbe, ami sehova sem vezet...és ha a magánéletben is hagyom, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat kövessem el. Ezekre rá kellett jönnöm és lépni; bár az élet lépett is helyettem, jó csúnyán, de innen a legszebb felkelni, nem?
Most már igyekszem úgy látni, hogy a pohár nem félig üres, hanem félig tele, és vannak önfeledt, boldog, "újramegtaláltam önmagam" pillanatok is; egyre több és egyre gyakrabban.
Néha még kitör bennem a vulkán, néha elszakad a cérna és eltörik a mécses, mert hirtelen elegem lesz mindenből. Néha abból, hogy a körülöttem lévők, akik élik a "boldog" munkás hétköznapjaikat, dolgoznak, van munkájuk, amit vagy szeretnek vagy nem....vagy élnek a "boldog" párkapcsolatukban, és vagy szeretik a párjukat vagy nem...mindenesetre a felszínen úgy tűnik, igazán boldogok, sose teszik fel nekem azt az egyszerű kérdést: "hogy vagy?"
Van az a mondás, hogy mindenkinek meg van a saját baja; nos igen, nem is várom el senkitől, oldják meg a problémám, hiszen csak én tudom ezt megtenni. Csak egy egyszerű kérdést szeretnék, de manapság valahogy ez kiment a divatból... A divat manapság az, ha menő cuccokban jársz, feltűnően viselkedsz és jól fizető állásod van, vagy jó nőd/pasid... De rájöttem, ez csak a felszín; néha ezek a menő emberek sokkal boldogtalanabbak, mint akár én, egy állástalan, "pasitlan" akárki, aki habár átmenetileg lóg a levegőben és elveszett, tele van tervekkel, álmokkal és még mindig van hite.
A legnagyobb bajom az idő; csak várok és várok. Talán nem kellene várni és ugrani, sodródni az árral és majd jön az a nagy dolog, amit annyira várok. De az is lehet, érdemes még kicsit kitartani, mert itt van a küszöbön az áhított dolog, amit érzek.
Szóval várom, hogy elkezdődjön az ÉLETEM...
Kevesebbet törődünk egymással, mert KEVÉS AZ IDŐNK, és nem a JELENben élünk, nem élvezzük a pillanatot, ami megadatik nekünk, hanem a JÖVŐnek élünk. Ennyire egyszerű lenne a megoldás? A JELENben élni és élni minden adódó lehetőséggel? És nem VÁRNI?
Aztán látom a nagymamám, aki szintén vár...de egészen másra. Tulajdonképpen leélte életének a javát és vár az elmúlásra. Erről beszél nekem. Elsírja bánatát, hogy mennyi helyen fáj; elmondja milyen rossz néha így a várakozás...ahogyan nekem is, bár egészen máshogy. Mesél a régi boldogságról...mindarról, ami nálam még előttem áll. És Ő megkérdezi, hogy vagyok, hogy áll az életem, mi van kilátásban.
Irigyelve nézem őt hihetetlen ereje miatt; mennyire erős, hogy már ügyetlen fájós kezével nyújtja a tésztát a sodrófával, nehézkesen kiszaggatja, sütőbe teszi, készíti a pogácsát, sürög-forog, piskótát süt, krémet kever, büszkeszószt csinál - csak nekem - és rájövök:
Ő erős. Én nem. Én is olyan erős akarok lenni, mint ő. Én leszek is. Miatta. Magam miatt.
És amikor süt, főz - nem magára, hanem RÁNK - ő akkor él. Akkor létezik. Akkor kicsit elfelejti az elmúlást.
Kicsit elfelejti, hogy ő már megsütötte életének javát. De amíg éli az életének ezt a maradékát, ő süt.
Hagyjátok hát sütni a nagymamáitokat, amíg lehet. És tanuljatok Tőlük.
Ne csak a sütést, főzést, hanem a kitartást, a szívósságot, a törődést; erőt meríteni abból, amikor másoknak adhattok és nem csak kaptok. Hogy ha törődsz valakivel, cserébe talán - de csak talán - kapsz egy kis szeretetet, de nem ezért csinálod, hanem az adás öröméért. Meg akarom tanulni.
Törődjetek Velük, mert egy kis beszélgetésért, egy kis törődésért rengeteg szeretetet, hálát adnak, amíg csak lehet, amíg ÉLNEK.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése